Szerencsés vagyok! Első osztályos voltam, amikor a kommunizmus megomlott, és szinte csak a szép emlékek maradtak meg. Volt félés is, miről, kivel beszélek, mit szabad mondani, mit nem. Elég sokat beszéltek erről otthon pedig soha semmit nem hallottam, olyant ami nem rám tartozott volna, vagy ma nem beszélnék róla szívesen. Anyuék nem járhattak misére, nem értettük akkor, miért küldenek minket. Volt düh is, mert nem értettem, miért kell minden héten megnéznem Ceaușescu beszédét a tévében, hiszen egy szavát sem értettem, vagy miért kell tapsolni menni és kiabálni: Ceaușescu pecere! Legnagyobb félelem mégis a suliban ért utol, mi lesz, ha olyant teszek, amiért engem is előállítanak a plenáris gyűlésen. A csomagolópapírt órákon keresztül szorongattam, nehogy leejtsem, és azt meglássa valaki. Mi lesz velem akkor? Azért törekedtünk jót tenni, mert féltünk, az sem volt helyes, de most szeretek visszagondolni arra az időszakra.

A város egy gyöngyszem volt, mindenki dolgozott, volt strand a városban, jégpálya télen, zsíros kenyér és finom meleg tea, játszótér. Minden ágyás rendezett volt, tele virággal, volt közösség és közösen tettünk dolgokat. Mostanság kezdett újra kivirágozni, vannak még, akik nem felejtették el, hogy semmi sem virágzik ki magától. Kell a mag, kell a frissen kapált ágyás, kell öntözés, kell napsugár.

Ősz volt. Az iskolát vártuk. Mindig vártam az iskolát, nem a tanulásért, az osztálytársaimért, mint bármelyik mai diák. Minden évben, amíg még kitartott a kommunizmusfoszlány emléke, az első nap egy nagy kirándulással kezdődött. Minden osztály jött, az egész iskola. Az erdei úton szemetet gyűjtöttünk, kitakarítottuk az egész környéket a várostól egészen a bórvízforrásig, és szinte az egész hét erről szólt …., a suliban is takarítottunk, a negyedekben, a játszótéren, mindenki ebben szorgoskodott délutánonként, iskola és munka után. S nem csak szemetet, köveket, gallyakat, legelőt tisztítottunk, erdőt, mezőt is, szüleinkkel, nagyszüleinkkel, tanárainkkal.

Reggel az iskolai megnyitó után sorakoztunk, és az uzsonnával a hátunkon gondolatban már a pillangókat hajtottuk, nem is emlékszem, miről beszéltek, csak a szabadság lebegett előttem. Egész úton azon ügyködtünk, a mi osztályunk legyen az első. Az iskolakezdést nem fekete-fehérben, hanem gumicsizmában ünnepeltük. A fekete-fehér év végén került csak elő, miután méltó munka után megkaptuk a jól kiérdemelt dicséretet. Mire megérkeztünk, ki tele, ki üres zsákkal, megkezdődött a játék, a falatozás. Mindenki együtt, egyformán, szegények, gazdagok, fiúk, lányok, tanárok, diákok. Este hullafáradtan beestem az ágyba, és tudtam, elkezdődött az iskola.

Eszembe jutott a tanító néni, ahogy elmagyarázta nekünk, milyen fontos ez, mekkora érték, ha szép a környezet kint is, bent is. A befőttes üveg meséjét a kövekkel is itt hallottam, habár bevallom, akkor nem értettem. Most sokakat hallok: minden romlik, nem csinál semmit a tanács, nem csinál semmit a takarítócég, nem tanít jól a tanár, nem csinálja a pap, amit mond. Panaszkodunk, azóta csak panaszkodunk. Csak szólok, MI voltunk azok, nem vártunk RÁJUK, MI takarítottunk, MI ültettünk virágot, és azok a hatalmas fák az iskola udvarán…, azok is MI voltunk, Mi töltöttük meg a templomot, az iskolaudvart, a hangos játszóteret. MI, a közösség, MI, mert szerettük a helyet, ahol éltünk, és szerettük a szépet, ahogy mama mondaná most. A kulcs nálunk van, és ha belenézek a tükörbe, tetszik amit látok, s ha mélyebbre nézek, tetszik az értékrend, amit magamban felállítottam.

Gyermekeink fejlődése testileg, lelkileg, szellemileg, ezt halljuk. Tudjuk mit jelent ez? Azt jelenti átadni mindazt, amit mi is kaptunk, de nem csak, mint egy csomagot: nesze fiam, cipeld tovább! Saját példával átadni, jobban átadni, mint mi kaptuk, ezért vagyunk emberek, fejlődő egyedek. Ne elégedjünk meg kevesebbel! Nem kell a gyermeket verni, kiabálni rá, példát kell mutatni. Megérti, mi is megértettük. Nem kell a gyermeket misére, istentiszteletre, szertatrtásra küldeni, vagy csak számonkérni, ő miért nem megy vagy tesz meg valamit. Példát kell mutatni. Hallani a hallhatót. Figyelni. S ezt nem csak neked mondom, magamnak is. Én is csak ember vagyok, lelkemben Istent keresem, imádkozom, hogy erőt adjon nekem. S hogy milyen lehet az élet Isten nélkül, nem tudom, ő a belső tisztaság számomra, hozzá szólok, mikor máshoz már nem lehet, örömömben, bánatomban. Még ha csak teljesen elszakadnék a gondolattól, és a mérnöki szemüvegemen keresztül nézném is, a szentírás rosszra nem tanít, ha mindenki megfogadná ezeket a tanácsokat, mennyivel jobb lenne. A jóra törekedni. A jót tenni. A jót akarni. Rendet rakni odabent.

Nem vagyok tökéletes, van, hogy erőt vesz rajtam a bizonytalanság, igen: ismerem a haragot, az elégedetlenséget. Van, hogy egy jó filmet választok, ahelyett hogy Matyival játszodnék, van, hogy kaját rendelek főzés helyett, van, hogy beteszek egy rajzfilmet meseolvasás helyett, van, hogy nincs kedvem mindenkit végighallgatni, van, hogy elég a magam baja, minthogy másra figyeljek, de próbálkozom. Nehéz, nagyon nehéz, van ennél könnyebb út, de ez a szebbik. Ha mosolygok, más is mosolyog, ha üvöltök visszaüvöltenek. Ez ilyen egyszerű.

Most ősz van, és újra összeszedem az ágakat, s a kidobált szemetet a blokk körül. Matyi mindig szívesen segít. Csak mi hárman: Beni, Matyi és én. Nem várjuk, más mikor lesz, együtt örülünk, hogy újra szép minden, és vasárnap megállunk, együtt adunk hálát, hogy ezt együtt megtehettük. A környezetünk önmagunk tükörképe, annak, hogyan megyünk el az élet mellett, vagy hogyan veszünk részt benne.

Én ezt választottam.

Avagy amikor az ember nem képes felmérni önmaga határait.

Sokszor olyan terveket készítünk, amit nem mindig tudunk végig vinni. Beninek ma van a névnapja. Képviselő fánkot kívánt. Már csináltam, semmi gond, sima ügy – gondoltam a hét elején. Elterveztem kedden megsütöm a tésztát, szerdán krémezek. Csütörtökön reggel csak tálalom a finom sütit. Jó tervnek hangzott.

Persze kedden holt fáradtan értem haza s annak is örültem, hogy elő tudom szerelni a vacsorát és valahogy összekészülhettünk a sulival, aztán mire mindennel megvoltam újra 12 elmúlt. Minden este későn fekszem, állandóan fáradt és elégedetlen vagyok. Hát lefeküdtem, annak a reményében, hogy majd szerdán korán haza megyek.

Persze szerdán a melóban feltekert a sok munka s én mint becsületes munkás miért is hagytam volna ott? Hát újra 19:15-re vetődtem haza, aztán gyors ütemmel, kis zenével feldobva a hangulatom és reménykedve, hogy ez a ritmus energiával telít, nekiálltam vacsorát főzni és képviselő fánkot sütni.

A receptet hamar a netről kilestem, még a mérleget is elővettem, pedig aki ismer tudja, mindig a nagymama mérleget használom, vagyis amennyit felvesz. De most azt mondtam NEM, mindent kimérek. Hát kimértem: 1 dl víz, 10 dkg vaj, csipet só, 6 dkg liszt, mikor lehűlt 4 tojást kevertem hozza. Kicsit híg volt, de gondoltam hát ilyen a recept. Megsült a tészta. A tészta? Hamar rájöttem, hogy inkább az amerikai palacsinta és a fellisztezett tojásrántotta keveréke született meg. Hát baj van! – gondoltam szar a netes recept, megint neki állok elolvasni.

Hát persze a recept jó is volt a csipet sóig, utána már a krém receptjét tettem a tésztához. Nem adom fel! Újra nekilendülök! Már este 10 óra. 1 dl víz, 10 dkg vaj, csipet só, 20 dkg liszt, mikor lehűlt 5 tojás. Most már jobban néz ki a massza, de már zsákba tenni nincs kedvem, a tepsi még éget. Gyorsan rákanalazom, mehet vissza sülni. Egy rendet pedig gyorsan egy új sütőre teszek, mi van ha mégse jó a forró tepsi… Jó ötlet volt, ami az új, hideg tepsibe került még formás is lett, a többiek inkább ilyen kilapított tehénlepényként néztek rám, legszívesebben a sarokba vágtam volna, de az állaga jó, íze finom. Megnyugodva feküdtem le éjjel 1-kor. Reggel. A reggel megoldja a tészta baját.

Persze reggelig a tészta barátságot kötött a lehűlt tepsivel, s ami jól sikerült is ma reggel egy tátongó lyukkal az alján távozott a tepsiről. Hát lesz belőle madárfészek… már semmi sem ronthatja el.

Így a krémhez reggel 6:00 – kor elővettem nagymama mérlegét, tojás már csak 3 volt, 4 helyett, mert a tészta 9-et vett fel 5 helyett. Szóval csináltam egy tojás krémet a megmaradt 3 árva tojásból, egy tejszínhabot, a lehűlt tejszínből, volt ideje lehűlni egész éjjel. Hát nekiálltam befejezni, amit elkezdtem reggel 6:00 – kor vadhajnalban, sötétben, szerintem még félálomban, míg a család csendben pihent.

És elkészült! Lett 4 db emberelejébe való az ünnepeltnek, 4 tojásfészek, és 5 eltorzult tehénlepény.

Képviselőfánk… jó név, illik rá. Igen ez képviselőfánk, engem képvisel, az összekuszált életemet a meló, család között, de ott a hit, a remény és a szeretet és benne én. És nagyon finom, rettentően finom lett.

Receptért ne itt ihletődjetek, mert ezt is csak emlékezetből írtam! Ennél már csak az anyósomék első vizitje volt rosszabb, de az egy másik történet…

Kinézek az ablakon és havazik… semmi zsákolt meleg, pedig azt ígér a Sándor, József, Benedek.

2 nap múlva reggel kíváncsian nyitok rá a hűtőre. Mi lesz ma a reggeli, de a fánkok maradványa, a tányér néz felém. Nincs már fánk. A tányért azt bezzeg nem ették meg, vagy mosták ki, vagy legalább vették volna ki. A tányér a hűtőé és az enyém.

Gyermekkoromban gyakran voltunk az erdőbe Pista bácsival és innen ismerem a virágokat és azt mondom szerencsémre. Vele szerettem meg a természetet és ismertem meg a védett virágokat, mint a papucsvirágot, a kecses kisasszonypapucsot, orchideát.

Reggel indultunk, még álmos szemekkel. A gumicsizmában 2-3 zokni, mert még hideg volt. Legtöbbször lötyögött, estére csuromvíz volt a lábunk, a bőrünk olyan rücskös és fehér, mint a 2 perces babáé. Az úton sokat énekeltünk: Nem félünk a farkastól…, Barlangban denevér… és sok más erdei éneket. Akkor azt mondták, hogy állat riogatásra, most már tudom kedvderítésre és hogy hallják merre járunk. Sokszor jól is jött. Az volt a hét fénypontja, hogy mehettünk. Nem volt nyaralás, de mindig volt erdő, mező. És sosem hiányzott a nyaralás.

Amikor elhagytuk a csordajárót kinyílt a világ s habár addig volt a legrövidebb, mégis az volt a leghosszabb. A sok apró lila virágos hangyaboly, mögötte egy tágas legelő, a pöfeteg és csiperke otthona, amit távol pár sor fenyő színez be, a kis csorgó mentén, amelyet legtöbbször a kis düledező híd alatt szeltünk át. Voltak békák és nagyobb volt az esély, hogy vizesek legyünk egész nap. A hűs árnyékban megpihentünk, pancsoltunk, mászkáltunk. A fenyők magasak voltak, de felettük még látszott nincs vége a legelőnek, úgy tűnt az erdő tényleg Soha ország, addig el sem jutunk. A legelőn még itt ott látszottak a hatalmas kövek, rajtuk apró, évszázadok alatt belemart mohafoltok, amit a Hargita vetett ki magából még a mérgesebb időszakában. És az illat, az összes idegem átjárta, az a látvány, a természet, és itt ott a legelő juhok csilingelő hangja a távolból.

A tisztás után jött az erdő, a bejáratnál a sok kis fenyő, ők várták elsőként a látogatókat, aztán rögtön a hatalmas fenyőerdő. Amikor bemehettünk kimelegedve az árnyékos hűsbe egészen felfrissültünk. A földön puha mohatakaró, apró zsenge fű, sokszor a csizmákkal kezünkben futottunk végig rajta. Hűsítő hideg volt, nem csiklandozott, hanem puhán simogatott, mint az anya keze a gyerekét. A gyönyörű zöldet legtöbbszőr gyilkos galóca színezte, hisz az volt mindenütt, a jó gombát kerestük, a titkos lelőhelyén. A moha körül páfrány legyezett és puha szivacs tüskék ékeskedtek ki belőle. Sokszor láttunk mókusokat, ahogy a hatalmas fákon fel le köröznek, majd hangtalanul libbennek át ágról ágra és lassan eltűnnek. Az ösvényen vastag fenyőtű takaró, azon csúszkáltunk végig a völgyig.

Az erdőt egy erdei út vágta ketté a völgyben, bórvízforrásokkal lefele végig, az jelezte: onnan lombhullató következik, hatalmas avarral, recsegő ágakkal, sok apró bogárral, de ha elég sokat mentünk ott voltak a mogyoró bokrok a végén és a locsogó, nedves tisztás, ahonnan ritkán hallottuk már újra a civilizáció hangjait. Hol távolabb, hol közelebb jártunk, attól függően épp mit kerestünk. Legtöbbször csak bórvizet, vagy gyantát, hogy cinezzünk, fenyőtobozt kézimunkázni vagy csak simán eldobálni, aztán sorra a többit: papsalátát, medvehagymát, rügyeket, gombát, virágot.

A tavaszt a hóvirág nyitotta. Ő volt a karmester, ahogy kiemelte kobakját a földből, mint a karmester a pálcáját elindult a zene. Még havas volt a mogyoróbokor szoknyája, amikor ő már vitézen kandikált ki és kiáltotta: – Itt a tavasz! Amikor láttuk a hóvirágot, már olyan messze voltunk az otthontól, hogy a bokor alján türelmetlenül vágtunk neki a szendvicsnek, aminek egész héten fintorogtunk. Szinte mindig ugyanaz volt, de az erdőn miután madárlátta lett és az éhes gyomorba landolt, egészen más értelmet nyert.

A hóvirágot követte a gyöngyvirág és a papucsvirág. Kisasszony papucsot nagyon ritkán vihettem haza, szinte soha: csak ha legalább 3 volt egymás mellett, legtöbbször több percen keresztül figyeltem, a bordó gallérját és az apró sárga kis papucsot amelyen apró bordó csíkok futottak végig és lecsüngő orral hagytam ott. Egyszer kétszer ikreset is találtam, két virággal, az volt maga a csoda. Ilyenkor mindig lemaradtam és loholtam, hogy beérjem a többieket. Védett, védtük, mindent a szemnek. Még mindig emlékszem melyik bokor alján volt, merre nézett.

És a gyöngyvirág, a kedvenc, a csokor inkább az orromban lógott. Az apró kis fehér illat bogyók. A szülinapom virága, a legszebb virág az egész földkerekségen. S amikor ezt elhatároztam és meggyőződéssel kijelentettem jött a június: csillag virág, a kis apró tűszálakkal, a harang virág, a sorban lengő apró harangokkal, a margaréta a kitárt apró fehér szirmaival, még volt kék nefelejcs, soha többé el ne felejts, és a pünkösdi rózsa, az a csodás friss sárga bimbó a kisház melletti tisztáson, amit még nem özönlött el az ember. Sokszor egész késő nyárig csodálhattuk.

A tavasz s az ősz koronája volt a lila kikerics, mérgező, de nagyon szép, törékeny, délceg, feszes, de a kezedben összeesik, elmúlik, belehal, a színpompa a tocsogó tisztáson.

A nárcisz, április, május. Más hely, más történet, ritka növény s mély emlékek őrzője.

Amikor nyílott a fehér tenger mögött látszott a “város”, inkább a gyár, a csend feküdt rá, megállt az idő. Annyi volt belőlük, míg a szem ellát a dombokba simult és elterítette az egész dombtetőt. Itt ott egy egy fa szakította meg a látványt.

Maturandus volt, virágot vittem, egy vederrel a tengerből. Még emlékszem a megvető tekintetekre és a szavakra, amelyek mint a kohóból a vas ahogy folyt ki esténként és égett bele a földbe, úgy égett mélyen a lelkembe. Inkább eltűntem volna, megszűntem volna, minden amit szerettem porrá lett és megsemmisült, mindent tönkretettem, amiben hittem és amit szerettem. De már ott voltam, egyedül, kivetve, a veder nárcisszal a kezemben. Mert én vigyáztam a természetre, sosem vettem el többet, mint amit adtam és igazán nem tűnt túlzásnak a veder nárcisz. Védett. Rosszat tettem.

Az volt az utolsó alkalom, hogy arra jártam. Megkaptam az adagom, sosem kell már. Néha, mikor haza megyünk az út szélén Korond környékén látom a vedres nárciszokat és eszembe jut a Maturandus. És most pont úgy vetem meg őket, mint engem az osztálytársaim.

Már nincs meg a tenger, a veder a hibás, úgy hallottam már keresik csak hol volt az a gyönyörű tengerszem. Fáj a lelkem.

A természet, az erdő egy kincs ez a csodás emlék, az illat, ami még bennem él. Vigyázzunk rá! Vigyázzunk, hogy gyerekeink is láthassák, hagyjunk nekik is emléket, ne lopjuk el tőlük egy csokor kidobott virágért cserébe.

Jó reggelt természet! Ébresztő! Csak halkan mondom, tavasz várlak, hadd halljam a muzsikádat! Ébredj karmester, intsd be a ritmust!

Istenem, 
Adj szemembe fényt, mindig a szépet lássam! 
Adj lábamba erőt, ha elesek felálljak! 
Adj kezembe szívet, ma tenni akarást! 
Adj arcomra mosolyt, ropogós kacagást! 
Adj lelkembe vigaszt, jóságot, megnyugvást! 

Köszönöm a családom, hogy szeretnek! 
Köszönöm a napot, hogy ma élhettem! 
Köszönöm a tudást, hogy megérthetlek! 
Köszönöm a játékot, hogy örülhettem! 
Köszönöm, hogy újra hálás lehetek!

Még Augusztus, de már morzsolja kezeit,
Kijátszik minden fát, forgatja a szemeit.
Mindenki beszáll ebbe a vesztes játékba,
Egyedül a fenyőnek nincsen rá szándéka.

Mert a fenyőfa tudja: az ősz milyen csalfa,
És a mai játék is csak egy újabb csapda.
Meleg napsugárral dédelgeti arcod,
Aztán esővízzel és szellővel csapkod.

Levélfizetséggel zárul be az első nap
A fáknak rosszul jött ki újra a kezdőlap.
Hetekig megy ez a játszma, kifosztja őket,
Aztán hetykén fuvall köztük, kiabál: - Győztem!

A fák ezután lombvesztve susognak körbe,
Várják miként tanácskoznak az öreg tölgyek,
De azok nyugodtak, isszák a nap sugarát,
Sutyorognak s nevetnek az ősz kupacán.

Ismerik már az őszt, egy ostoba játékos,
Jön hamarosan majd a tél, a sakkjátékos
Betakarja az avart, így lesz újra abrak,
A játéknak mostmár végleg vége van, sakk-matt!

Édes, puha, pici panda, 
Az ő lábán nincsen gyanta, 
Illata kifogyhatatlan, 
Barátságunk bonthatatlan! 
Tulajdonjog? Oszthatatlan!
Hiánya felfoghatatlan! 
Minden este mancsa rajtam, 
Vele sosem vagyok bajban.

Körbe megyek most a házban, 
Hunyd le szemed, gyere, várlak! 
Képzeld el, most nálunk lépkedsz, 
Rajzolj hozzá egy térképet! 

Jobbra egyből ott a konyha, 
Ez az anya bungalója, 
Itt áll meg az összes vendég 
Kaja közben nagy a beszéd. 

Rögtön jobbra ott a fürdő, 
Legjobb játék a habfürdő 
Fele könyvtárt itt tartom, 
Olvasok, most ne zavarjon! 

Utána Matykó-lakosztály, 
Asztal mellett tanosztály. 
Játékok, bolygók, űrhajók, 
Itt ringat az anyahajó. 

A háló uncsi, ne menj be, 
Ha bújócskázunk rejtekhely, 
Függöny mögött nagy a hely, 
Fiók? Szekrény? Keress meg! 

Nappali a gyülekező, 
Itt vannak a düledezők. 
A tévébe elmerülők, 
A kanapén elterülők. 

Az utolsó a dolgozó, 
Merengő, vagy gondolkozó. 
Füstölnek a kerekek. 
Én mindig belefecsegek.

Áprilisban két kis vércse, 
Fa hegyében rakott fészket. 
Három tojást melengettek,
Május végén ki is keltek. 

Okostojásé volt az ötlet, 
Megnézik, milyen a körzet.
Bugron megtörte a csöndet!
Ő biza innen, megszökne!

A fészek szélén remegve,
A két kis fülét hegyezve,
Szárnyába erőt lehelve, 
Készen állt a szerepre. 

Löki meglökte megbékülve, 
Így zuhant a földre rémülten.
Ott ült egyedül, megsérülten.
Hát mégsem volt ő felkészülve!

Láttam az ablakból mindent, 
Rohantam, dokihoz vigyem.
Frizurája nagyon vicces, 
Apró tolla barna spricces. 

Három nevet kapott tőlünk:
Pumukli, mert kócos fejű,
Ugron, azért mert leugrott, 
Butuska, hát így lett Bugron. 

Tíz napot töltött velem, 
Csontot kapott, májat evett.
Erősödött, kedélye remek. 
Menekülésen járt esze. 

Még egy nap és kirepülhet, 
Most már biztos sikerülne, 
Hogyha innen kikerülne, 
Bugron újra derűs lenne. 

Visszarepült a fészkébe, 
Kukac újra csemegéje.
Anyja ringatja ölében, 
Többé nem gondol szökésre.

Sok rajtam az anyajegy, 
Van belőle nyolcvanegy. 
Ni csak, itt egy apajegy, 
Mindkettőnknek ugyanegy. 

„Kisfiam, ez anyajegy, 
Mindenképp csak egy lehet.” 
Apa, anya egyre megy. 
Bárkitől is eredhet. 

Számolgatja a gyerek: 
„Anya, ilyen nincs neked! 
Apának van, meglehet!” 
„De anyajegy az ő neve!” 

Fura ez a magyar nyelv 
Fura szavas egyveleg, 
Megtanuljuk mind vele, 
Nem marad ki semmi se!

Indult volna bálba
Az a bátor bálna,
Akit tegnap láttam,
Tátva maradt szájjal.

Az a csinos rája,
A szoknyáját rázta.
A neve csak Málna.
Vágyódik utána!

Olyan volt a bája,
Akár aromája.
Oh, a szegény bálna,
Szívritmusa bánta.

Hiába a bálna,
Csábos szempillája.
Málna álma rája,
Nem egy jöttment bálna.

Így maradt lerázva,
Bendegúz, a bálna,
Nem lehet arája,
Csakis bálnalányka.

Azóta is várja,
Elmegy minden bálba
Felül a hullámra,
Kutatva utána.