Szerencsés vagyok! Első osztályos voltam, amikor a kommunizmus megomlott, és szinte csak a szép emlékek maradtak meg. Volt félés is, miről, kivel beszélek, mit szabad mondani, mit nem. Elég sokat beszéltek erről otthon pedig soha semmit nem hallottam, olyant ami nem rám tartozott volna, vagy ma nem beszélnék róla szívesen. Anyuék nem járhattak misére, nem értettük akkor, miért küldenek minket. Volt düh is, mert nem értettem, miért kell minden héten megnéznem Ceaușescu beszédét a tévében, hiszen egy szavát sem értettem, vagy miért kell tapsolni menni és kiabálni: Ceaușescu pecere! Legnagyobb félelem mégis a suliban ért utol, mi lesz, ha olyant teszek, amiért engem is előállítanak a plenáris gyűlésen. A csomagolópapírt órákon keresztül szorongattam, nehogy leejtsem, és azt meglássa valaki. Mi lesz velem akkor? Azért törekedtünk jót tenni, mert féltünk, az sem volt helyes, de most szeretek visszagondolni arra az időszakra.
A város egy gyöngyszem volt, mindenki dolgozott, volt strand a városban, jégpálya télen, zsíros kenyér és finom meleg tea, játszótér. Minden ágyás rendezett volt, tele virággal, volt közösség és közösen tettünk dolgokat. Mostanság kezdett újra kivirágozni, vannak még, akik nem felejtették el, hogy semmi sem virágzik ki magától. Kell a mag, kell a frissen kapált ágyás, kell öntözés, kell napsugár.
Ősz volt. Az iskolát vártuk. Mindig vártam az iskolát, nem a tanulásért, az osztálytársaimért, mint bármelyik mai diák. Minden évben, amíg még kitartott a kommunizmusfoszlány emléke, az első nap egy nagy kirándulással kezdődött. Minden osztály jött, az egész iskola. Az erdei úton szemetet gyűjtöttünk, kitakarítottuk az egész környéket a várostól egészen a bórvízforrásig, és szinte az egész hét erről szólt …., a suliban is takarítottunk, a negyedekben, a játszótéren, mindenki ebben szorgoskodott délutánonként, iskola és munka után. S nem csak szemetet, köveket, gallyakat, legelőt tisztítottunk, erdőt, mezőt is, szüleinkkel, nagyszüleinkkel, tanárainkkal.
Reggel az iskolai megnyitó után sorakoztunk, és az uzsonnával a hátunkon gondolatban már a pillangókat hajtottuk, nem is emlékszem, miről beszéltek, csak a szabadság lebegett előttem. Egész úton azon ügyködtünk, a mi osztályunk legyen az első. Az iskolakezdést nem fekete-fehérben, hanem gumicsizmában ünnepeltük. A fekete-fehér év végén került csak elő, miután méltó munka után megkaptuk a jól kiérdemelt dicséretet. Mire megérkeztünk, ki tele, ki üres zsákkal, megkezdődött a játék, a falatozás. Mindenki együtt, egyformán, szegények, gazdagok, fiúk, lányok, tanárok, diákok. Este hullafáradtan beestem az ágyba, és tudtam, elkezdődött az iskola.
Eszembe jutott a tanító néni, ahogy elmagyarázta nekünk, milyen fontos ez, mekkora érték, ha szép a környezet kint is, bent is. A befőttes üveg meséjét a kövekkel is itt hallottam, habár bevallom, akkor nem értettem. Most sokakat hallok: minden romlik, nem csinál semmit a tanács, nem csinál semmit a takarítócég, nem tanít jól a tanár, nem csinálja a pap, amit mond. Panaszkodunk, azóta csak panaszkodunk. Csak szólok, MI voltunk azok, nem vártunk RÁJUK, MI takarítottunk, MI ültettünk virágot, és azok a hatalmas fák az iskola udvarán…, azok is MI voltunk, Mi töltöttük meg a templomot, az iskolaudvart, a hangos játszóteret. MI, a közösség, MI, mert szerettük a helyet, ahol éltünk, és szerettük a szépet, ahogy mama mondaná most. A kulcs nálunk van, és ha belenézek a tükörbe, tetszik amit látok, s ha mélyebbre nézek, tetszik az értékrend, amit magamban felállítottam.
Gyermekeink fejlődése testileg, lelkileg, szellemileg, ezt halljuk. Tudjuk mit jelent ez? Azt jelenti átadni mindazt, amit mi is kaptunk, de nem csak, mint egy csomagot: nesze fiam, cipeld tovább! Saját példával átadni, jobban átadni, mint mi kaptuk, ezért vagyunk emberek, fejlődő egyedek. Ne elégedjünk meg kevesebbel! Nem kell a gyermeket verni, kiabálni rá, példát kell mutatni. Megérti, mi is megértettük. Nem kell a gyermeket misére, istentiszteletre, szertatrtásra küldeni, vagy csak számonkérni, ő miért nem megy vagy tesz meg valamit. Példát kell mutatni. Hallani a hallhatót. Figyelni. S ezt nem csak neked mondom, magamnak is. Én is csak ember vagyok, lelkemben Istent keresem, imádkozom, hogy erőt adjon nekem. S hogy milyen lehet az élet Isten nélkül, nem tudom, ő a belső tisztaság számomra, hozzá szólok, mikor máshoz már nem lehet, örömömben, bánatomban. Még ha csak teljesen elszakadnék a gondolattól, és a mérnöki szemüvegemen keresztül nézném is, a szentírás rosszra nem tanít, ha mindenki megfogadná ezeket a tanácsokat, mennyivel jobb lenne. A jóra törekedni. A jót tenni. A jót akarni. Rendet rakni odabent.
Nem vagyok tökéletes, van, hogy erőt vesz rajtam a bizonytalanság, igen: ismerem a haragot, az elégedetlenséget. Van, hogy egy jó filmet választok, ahelyett hogy Matyival játszodnék, van, hogy kaját rendelek főzés helyett, van, hogy beteszek egy rajzfilmet meseolvasás helyett, van, hogy nincs kedvem mindenkit végighallgatni, van, hogy elég a magam baja, minthogy másra figyeljek, de próbálkozom. Nehéz, nagyon nehéz, van ennél könnyebb út, de ez a szebbik. Ha mosolygok, más is mosolyog, ha üvöltök visszaüvöltenek. Ez ilyen egyszerű.
Most ősz van, és újra összeszedem az ágakat, s a kidobált szemetet a blokk körül. Matyi mindig szívesen segít. Csak mi hárman: Beni, Matyi és én. Nem várjuk, más mikor lesz, együtt örülünk, hogy újra szép minden, és vasárnap megállunk, együtt adunk hálát, hogy ezt együtt megtehettük. A környezetünk önmagunk tükörképe, annak, hogyan megyünk el az élet mellett, vagy hogyan veszünk részt benne.
Én ezt választottam.
Gyerekeknek 
Hozzászólás