A világ legszebb helyén

Gyermekkoromban gyakran voltunk az erdőbe Pista bácsival és innen ismerem a virágokat és azt mondom szerencsémre. Vele szerettem meg a természetet és ismertem meg a védett virágokat, mint a papucsvirágot, a kecses kisasszonypapucsot, orchideát.

Reggel indultunk, még álmos szemekkel. A gumicsizmában 2-3 zokni, mert még hideg volt. Legtöbbször lötyögött, estére csuromvíz volt a lábunk, a bőrünk olyan rücskös és fehér, mint a 2 perces babáé. Az úton sokat énekeltünk: Nem félünk a farkastól…, Barlangban denevér… és sok más erdei éneket. Akkor azt mondták, hogy állat riogatásra, most már tudom kedvderítésre és hogy hallják merre járunk. Sokszor jól is jött. Az volt a hét fénypontja, hogy mehettünk. Nem volt nyaralás, de mindig volt erdő, mező. És sosem hiányzott a nyaralás.

Amikor elhagytuk a csordajárót kinyílt a világ s habár addig volt a legrövidebb, mégis az volt a leghosszabb. A sok apró lila virágos hangyaboly, mögötte egy tágas legelő, a pöfeteg és csiperke otthona, amit távol pár sor fenyő színez be, a kis csorgó mentén, amelyet legtöbbször a kis düledező híd alatt szeltünk át. Voltak békák és nagyobb volt az esély, hogy vizesek legyünk egész nap. A hűs árnyékban megpihentünk, pancsoltunk, mászkáltunk. A fenyők magasak voltak, de felettük még látszott nincs vége a legelőnek, úgy tűnt az erdő tényleg Soha ország, addig el sem jutunk. A legelőn még itt ott látszottak a hatalmas kövek, rajtuk apró, évszázadok alatt belemart mohafoltok, amit a Hargita vetett ki magából még a mérgesebb időszakában. És az illat, az összes idegem átjárta, az a látvány, a természet, és itt ott a legelő juhok csilingelő hangja a távolból.

A tisztás után jött az erdő, a bejáratnál a sok kis fenyő, ők várták elsőként a látogatókat, aztán rögtön a hatalmas fenyőerdő. Amikor bemehettünk kimelegedve az árnyékos hűsbe egészen felfrissültünk. A földön puha mohatakaró, apró zsenge fű, sokszor a csizmákkal kezünkben futottunk végig rajta. Hűsítő hideg volt, nem csiklandozott, hanem puhán simogatott, mint az anya keze a gyerekét. A gyönyörű zöldet legtöbbszőr gyilkos galóca színezte, hisz az volt mindenütt, a jó gombát kerestük, a titkos lelőhelyén. A moha körül páfrány legyezett és puha szivacs tüskék ékeskedtek ki belőle. Sokszor láttunk mókusokat, ahogy a hatalmas fákon fel le köröznek, majd hangtalanul libbennek át ágról ágra és lassan eltűnnek. Az ösvényen vastag fenyőtű takaró, azon csúszkáltunk végig a völgyig.

Az erdőt egy erdei út vágta ketté a völgyben, bórvízforrásokkal lefele végig, az jelezte: onnan lombhullató következik, hatalmas avarral, recsegő ágakkal, sok apró bogárral, de ha elég sokat mentünk ott voltak a mogyoró bokrok a végén és a locsogó, nedves tisztás, ahonnan ritkán hallottuk már újra a civilizáció hangjait. Hol távolabb, hol közelebb jártunk, attól függően épp mit kerestünk. Legtöbbször csak bórvizet, vagy gyantát, hogy cinezzünk, fenyőtobozt kézimunkázni vagy csak simán eldobálni, aztán sorra a többit: papsalátát, medvehagymát, rügyeket, gombát, virágot.

A tavaszt a hóvirág nyitotta. Ő volt a karmester, ahogy kiemelte kobakját a földből, mint a karmester a pálcáját elindult a zene. Még havas volt a mogyoróbokor szoknyája, amikor ő már vitézen kandikált ki és kiáltotta: – Itt a tavasz! Amikor láttuk a hóvirágot, már olyan messze voltunk az otthontól, hogy a bokor alján türelmetlenül vágtunk neki a szendvicsnek, aminek egész héten fintorogtunk. Szinte mindig ugyanaz volt, de az erdőn miután madárlátta lett és az éhes gyomorba landolt, egészen más értelmet nyert.

A hóvirágot követte a gyöngyvirág és a papucsvirág. Kisasszony papucsot nagyon ritkán vihettem haza, szinte soha: csak ha legalább 3 volt egymás mellett, legtöbbször több percen keresztül figyeltem, a bordó gallérját és az apró sárga kis papucsot amelyen apró bordó csíkok futottak végig és lecsüngő orral hagytam ott. Egyszer kétszer ikreset is találtam, két virággal, az volt maga a csoda. Ilyenkor mindig lemaradtam és loholtam, hogy beérjem a többieket. Védett, védtük, mindent a szemnek. Még mindig emlékszem melyik bokor alján volt, merre nézett.

És a gyöngyvirág, a kedvenc, a csokor inkább az orromban lógott. Az apró kis fehér illat bogyók. A szülinapom virága, a legszebb virág az egész földkerekségen. S amikor ezt elhatároztam és meggyőződéssel kijelentettem jött a június: csillag virág, a kis apró tűszálakkal, a harang virág, a sorban lengő apró harangokkal, a margaréta a kitárt apró fehér szirmaival, még volt kék nefelejcs, soha többé el ne felejts, és a pünkösdi rózsa, az a csodás friss sárga bimbó a kisház melletti tisztáson, amit még nem özönlött el az ember. Sokszor egész késő nyárig csodálhattuk.

A tavasz s az ősz koronája volt a lila kikerics, mérgező, de nagyon szép, törékeny, délceg, feszes, de a kezedben összeesik, elmúlik, belehal, a színpompa a tocsogó tisztáson.

A nárcisz, április, május. Más hely, más történet, ritka növény s mély emlékek őrzője.

Amikor nyílott a fehér tenger mögött látszott a “város”, inkább a gyár, a csend feküdt rá, megállt az idő. Annyi volt belőlük, míg a szem ellát a dombokba simult és elterítette az egész dombtetőt. Itt ott egy egy fa szakította meg a látványt.

Maturandus volt, virágot vittem, egy vederrel a tengerből. Még emlékszem a megvető tekintetekre és a szavakra, amelyek mint a kohóból a vas ahogy folyt ki esténként és égett bele a földbe, úgy égett mélyen a lelkembe. Inkább eltűntem volna, megszűntem volna, minden amit szerettem porrá lett és megsemmisült, mindent tönkretettem, amiben hittem és amit szerettem. De már ott voltam, egyedül, kivetve, a veder nárcisszal a kezemben. Mert én vigyáztam a természetre, sosem vettem el többet, mint amit adtam és igazán nem tűnt túlzásnak a veder nárcisz. Védett. Rosszat tettem.

Az volt az utolsó alkalom, hogy arra jártam. Megkaptam az adagom, sosem kell már. Néha, mikor haza megyünk az út szélén Korond környékén látom a vedres nárciszokat és eszembe jut a Maturandus. És most pont úgy vetem meg őket, mint engem az osztálytársaim.

Már nincs meg a tenger, a veder a hibás, úgy hallottam már keresik csak hol volt az a gyönyörű tengerszem. Fáj a lelkem.

A természet, az erdő egy kincs ez a csodás emlék, az illat, ami még bennem él. Vigyázzunk rá! Vigyázzunk, hogy gyerekeink is láthassák, hagyjunk nekik is emléket, ne lopjuk el tőlük egy csokor kidobott virágért cserébe.

Jó reggelt természet! Ébresztő! Csak halkan mondom, tavasz várlak, hadd halljam a muzsikádat! Ébredj karmester, intsd be a ritmust!